Mert hülye azért nem vagyok… Vagy igen?

Ezt az kis írást az IT Cafe-n találtam. Érdemes elolvasni.

Múlt szombaton elmentem vásárolni a Media Marktba. Tudom, tudom, már hallom a közhelyes megállapítást: aki náluk vásárol, az sikeres ember nem lehet. Ez egyrészt igaz, másrészt viszont vannak szükséghelyzetek. Sürgősen kellett nekem négy-öt DVD, s a „dílerem” nem elérhető épp egy darabig – mert egyébként normális emberként én is igyekszem Szlovákiából származó DVD-ket beszerezni, mivel ezek a legolcsóbb magyarországi lemezeknek is csak a harmadába kerülnek. Tehát beraktam a kosaramba a legolcsóbb tízes pakkot. (Közbevetésként megjegyezném: bár a DVD-im többségén film és zene van, azért komoly mennyiséget használok fel biztonsági mentésre is. Ez meglehet pazarlás, ám régebben már két alkalommal szenvedtem el komoly kárt adatvesztés miatt, ezért a többszintű biztonsági mentéseket rendszeresen csinálom azóta, s ennek része, hogy két-háromhavonta DVD-lemezekre is elmentem a fontos anyagaimat. Ám ez esetben minimum vicces, hogy olyan lemezeket használok fel dokumentumaim, képeim stb. archiválására, melyeken ott van az Artisjus hologramos címkéje…)

Hun laksz, öcsém?

De vissza történethez. Amikor a pénztárhoz értem, a figyelmes pénztáros előre szólt, hogy csak akkor tudok fizetni, ha bemondom a lakhelyem irányítószámát (nem, fogalmazzunk pontosan: ha bemondok egy irányítószámot). Első felindulásból előjött belőlem a vértahó, s már mondtam volna: Közöd? Ám józanabb énem szinte ugyanakkor reagált, hiszen mért kellene egy utasítás által kötelezett ártatlan alkalmazottat cseszegetni a főnökség hülyesége miatt, ezért először annyit kérdeztem: Mé’? A válasz: Statisztikához kell. Mire én: És mi van, ha nem mondok irányítószámot? A válasz: Akkor sajnos nem tudok továbblépni a programban, muszáj mondani valamit.

Sokan voltak, ott nem akartam kötözködni, mondtam gyorsan falból egy négyjegyű számot. Fizettem, leléptem, ám ahogy elraktam a cuccot, lassítottam egy kicsit, és elkezdtem figyelni, mi történik a többiekkel, akik utánam jöttek. Nos, semmi meglepő. A fiatalabb korosztály szinte reflexből mondott hülyébbnél hülyébb számokat, ám az idősebbek és a naivabbak szépen bediktálták a valódi irányítószámukat. Hm.

De mit is lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Az irányítószám így önmagában nem minősül személyes adatnak, hiszen nem alkalmas a vásárló azonosítására. Ebben a vélekedésemben megerősített Szabó Máté Dániel, az Eötvös Károly Intézet vezetője is, aki azért hozzátette, hogy azt érdemes meggondolni, hogy: egyrészt egy számomra idegennek mondok el magamról egy adatot (a pénztárosnak), másrészt pedig a sorban mögöttem állók is hallják ezt, vagyis nem tökéletesen anonim az adatszolgáltatás. S az én megérzésem is az volt, hogy mégis, milyen jogon teszik kötelezővé egy olyan adat megadását, melyhez – civilként úgy vélem – semmi közük. Legközelebb arra lesznek kíváncsiak, elölről szeretem-e vagy hátulról? (Most azt az érdekes dolgot nem is említem, hogy a vásárlás után az erre szolgáló pultnál a blokk alapján számlát kértem a megvásárolt DVD-kről, ahol ugye a béténk valódi adatait kell megadni… Az ellentmondást majd bogozzák ki ők.) Ez valószínűleg nem jogi, hanem etikai kérdés.

Félreértés ne essék: nem az adatszolgáltatásra vonatkozó kéréssel van bajom – ez természetes dolog, ha önkéntesen hozzájárulok –, hanem azzal, hogy ez kvázi kötelező volt, addig nem vásárolhattam, amíg nem mondtam egy számot.

Magyarázatok az ugarról

Megpróbáltam ma utánajárni az ügynek. A helyi áruház képviselője illetékesség hiányában nem kívánt nyilatkozni, a Media Markt központjában a kommunikációs vezető is csak akkor, amikor tájékozódott erről az adatgyűjtésről a vezetőségnél. Ők – s ez becsülendő – elnézést kértek az eset miatt, mivel, mint elmondták, ez az adatgyűjtés természetesen önkéntes alapon történik, olyan nem lehetséges, hogy csakis az irányítószám kiadása után vásárolhatok. Mint a PR-os tájékoztatott, az adott áruház személyzetét azonnal összehívták, hogy felhívják a figyelmüket erre.

Ezek után akár meg is nyugodhatnék. De valami mégis motoszkál bennem, nem hagy nyugodni, hiszen – ha csak nem álmodtam – a fentebb leírtak megtörténtek velem. De miért? Nézzük a lehetőségeket.

Az első esetben egy túlbuzgó pénztárossal akadt dolgom, aki nagyon meg akart felelni, vagy esetleg egy olyannal, aki nem figyelt oda az eligazításon, amikor erről volt szó. Ez a cég hivatalos magyarázata. Akár lehet így is, mindig vannak buzgó mócsingok, illetve tájékozatlan alkalmazottak. Ám ez ellen szól, hogy például akkor szombaton a hat vagy hét pénztárból csak kettő működött, így a sorok szépen belógtak a polcok közé, s ez esetben az irányítószámok miatt esetlegesen kötözködő vevők (mint jómagam) csak lassítják a munkát, tehát bármilyen megfelelési vággyal rendelkezik is a pénztáros, arra a kérdésre, hogy „Mi van, ha nem adom meg?”, azt mondja: – mint a medve a viccben – „Semmi”, majd elveszi a pénzt, haladjunk.

A második esetben természetesen nem az alkalmazott a felelős, hanem a közvetlen főnök, aki helyi áruházában teljesíteni, sőt túlteljesíteni akarja „adatszolgáltatási kötelezettségét”, s ezért utasításba adja a pénztárosoknak, hogy – némileg elferdítve a valóságot – az ilyesmikben tájékozatlan vevőknek mondják azt: a kasszaprogram csak akkor működik, ha bediktálnak egy számot. (Mielőtt perelnének: nem állítok semmit, csak eljátszom a gondolattal…) A magyar lápvalóságot ismerve ez számomra egyáltalán nem elképzelhetetlen. S ez esetben igen komoly személyes felelősség is terhelhet engem: meglehet, egy gátlástalan, embertelen főnök most miattam fogja büntetni rosszul fizetett, megfélemlített, megzsarolt alkalmazottait. S akkor én vagyok a gonosz, aki mindezt megírtam…

S van egy harmadik eset is, ám ezt, tartva egy sajtópertől, nem vázolom fel, mivel semmiféle bizonyítékom nincs rá – ahogy az előbb említettekre sincs. Analógiaként azért elmondom azt, hogy valamikor régen dolgoztam egy felsőoktatási intézményben, melynek akkori vezetője „nem hivatalosan” az akkor még létező felvételi vizsgák előtt elmondta a vizsgákat vezető tanároknak, hogy hány ember kell az intézmény működéséhez, tehát úgy kell alakítanunk a pontozást, hogy ez meglegyen. Ezt persze ma sem tudnám bizonyítani, tekintsük ezt mesének.

Így történt, vagy amúgy, vagy egy harmadik változat az igazság, szinte mindegy, mindegyik verzió súlyos gondokról árulkodik.

Mert hülye azért nem vagyok!

Címkék: media mark 

A bejegyzés trackback címe:

https://fair.blog.hu/api/trackback/id/tr36761711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.